A Jelenések könyvének egyik legfőbb látomása, hogy ez a Bárány kinyitja a könyvet, amelyet előzőleg hét pecsét zár le, amelyeket senki sem tudott feltörni. János egyenesen úgy jelenik meg, mint aki keserves sírásra fakad, mivel nem volt senki méltó arra, hogy kinyissa a könyvet és beletekintsen. Valószínűleg ez a sírás fejezi ki az üldöztetést szenvedő kis-ázsiai egyházak aggódását Isten hallgatásával szemben. A Szentatya utalt rá, hogy mi is hasonló módon értetlenül állunk azokkal a nehézségekkel, meg nem értéssel és ellenséges érzületekkel szemben, amelyeket az egyháznak napjainkban a világ különböző részein el kell szenvednie. Olyan szenvedésekről van szó, amelyeket az Egyház nem érdemel meg, mint ahogy Jézus sem érdemelte meg a kínszenvedést. Ezek azonban egyrészt kinyilvánítják az ember gonoszságát, amikor hallgat a rossz sugallatára, másrészt arra mutatnak rá, hogy Isten irányítja a történelem eseményeit. Tehát csak az áldozati Bárány képes arra, hogy kinyissa a lepecsételt könyvet, és kinyilatkoztassa annak tartalmát. Csak ő adhat abból útmutatást és tanítást a keresztények életére vonatkozóan, a keresztények számára ugyanis, győzelme a halál felett annak a biztosíték arra, hogy egy napon ők is elnyerik a győzelmet. János ennek a vigasznak a nyújtására törekszik, ezért használ ilyen erőteljes és képzelettel teli nyelvezetet.

A Jelenések könyve látomásainak középpontjában állnak azok a nagy jelentőségű részek is, amelyek a Fiú gyermeket szülő Asszonyról szólnak, valamint azok a kiegészítő képsorok, amelyek a mennyekből letaszított Sárkányra vonatkoznak. A Sárkány, bár továbbra is üldözi az Asszonyt és többi gyermekét, már legyőzetett és veresége végül nyilvánvaló mindenki előtt. Ezért ujjonghatnak a vértanúk énekükben: „Eljött Istenünk üdvössége, ereje és királysága, s Fölkentjének uralma, mert letaszították testvéreink vádlóját, aki éjjel-nappal vádolta őket Istenünk színe előtt. Legyőzték őt a Bárány vérével és tanúságának szavával, mert nem kímélték életüket mindhalálig. Örvendezzetek hát mennyek és ti, akik benne laktok!”

Láthatjuk tehát, hogy János bátorságot és bizalmat kíván csöpögtetni olvasóiba. Erőteljes és olykor nehezen érthető képsorainak nem az a célja, hogy egyfajta rejtvényfejtésre kényszerítsen, hanem az, hogy sugallja a biztos remény útját mindazok számára, akik bizalommal Istenre és Jézus Krisztusra hagyatkoznak. A Patmoszi Látnok ezáltal ragyogó látóhatárt nyit a keresztények számára, amely a mennyei Jeruzsálem látomásában éri el tetőpontját, ahol nem lesz többé „halál, sem gyász, sem jajgatás, sem fájdalom. Ami eddig volt, elmúlt”.

Ezért tehát János apostol Jelenéseinek Könyvét, nemcsak a szenvedésre való állandó utalás járja át – hiszen ez a valóság sötét oldala – hanem áthatják a gyakori dicsőítő énekek is, amelyek a történelem fénylő arculatát képviselik. A mennyei seregek így éneknek: „Alleluja! Az Úr, mindenható Istenünk, átvette az uralmat. Örvendezzünk, ujjongjunk és dicsőítsük őt! Elérkezett a Bárány menyegzőjének napja. Jegyese fölkészült: méltó volt arra, hogy ragyogó fehér gyolcsba öltözzék". Tipikusan keresztény látszólagos ellentmondással találjuk itt szemben magunkat – mondta katekézisében XVI. Benedek pápa.

Az utolsó szó soha sem a szenvedésé, a szenvedés mindig egy átmeneti pont a boldogság felé, sőt a szenvedést már titokzatos módon átjárja a reménységből fakadó öröm. Ezért zárhatja könyvét János, a Patmoszi Látnok, a várakozás kifejezésével: „Jöjj el, Uram, Jézus! Ez a fohász gyakori volt az első évszázad egyházaiban. Szent Pál Korinthusiakhoz írt első levelében e fohász arám nyelvű formáját használja: Marana tha! Ez a fohász hangot ad a keresztény ember egyfajta türelmetlenségének, hogy mielőbb találkozhasson az Úrral, akinek életét és halálát szentelte. János segít abban, hogy eleven maradjon bennünk ez a vágy, ez a várakozás, túl mindazon a lehetséges megpróbáltatáson, amellyel életünkben találkozunk – fejezte be katekézisét a Szentatya.