A Szentatya katekézise augusztus 30-án |
Magyar Kurír |
2006.09.03. 13:05 |
|
Mivel csak kevés és töredékes adat áll róla rendelkezésünkre, szinte lehetetlen életútját felvázolni – mondta a Szentatya, hozzátéve, hogy az általa írt evangélium alapján Máté szintén jelen van a Jézus által kiválasztott 12 apostol névsorában. Neve héberül annyit jelent, mint „Isten ajándéka”.
Az első kanonikus evangélium, amelyet neve fémjelez, a 12 apostolt felsorolva pontos jelzővel illeti: Máté, a „vámos”. Ezáltal azonosíthatjuk azzal a férfival, aki az adóbeszedők pultjánál ül, Máténak hívják, és akihez Jézus így szólt: „Kövess engem!”. Máté pedig fölkelt és követte a Mestert. Márk és Lukács evangelisták is elbeszélik ezt a történetet, de a vámnál ülő férfit Lévinek nevezik.
Ahhoz, hogy elképzeljük a Máté evangéliumában leírt, előbb említett jelenetet, elég, ha felidézzük Caravaggio csodálatos festményét, amelyet itt Rómában, a Franciák Szent Lajos templomában őriznek – folytatta katekézisét a pápa. Az evangéliumokban még egy további életrajzi utalás is fellelhető: a Máté meghívását közvetlenül megelőző szakasz Jézus egy Kafarnaumban tett csodájáról szól, amelyre a Tiberiás tó közelében kerül sor. Ebből arra lehet következtetni, hogy Máté Kafarnaumban végezte vámszedő munkáját, ott, ahol Jézus Péter otthonának vendégszeretetét élvezte.
Az evangéliumból kiolvasható egyszerű tények alapján tehetünk néhány megjegyzést – mondta katekézisében a Szentatya. Az első, hogy Jézus követői közé egy olyan embert fogad be, aki a korabeli Izrael felfogása szerint nyilvános bűnös volt. Máté nemcsak eredeténél fogva „piszkos pénzt” kezelt, mivel ez a pénz olyan emberektől származott, akik nem tartoztak Isten kiválasztott népéhez, hanem együttműködött egy gyűlöletesen kapzsi idegen hatalommal is. Ezért az evangéliumok több ízben együtt említik a „vámosokat és bűnösöket”, a „vámosokat és utcanőket”.
A vámosokban továbbá a szűklátókörűség példáját látják, akik csak azokat szeretik, akik őket is szeretik. Ezek közé tartozott Zakeus is, a vámosok és gazdagok „feje”. A vámosokat a közvélemény a rablókkal, gonoszokkal, házasságtörőkkel helyezte egy szintre. Ebből tehát az tűnik ki első látásra, hogy Jézus senkit sem zárt ki barátai közül. Sőt, éppen miközben Jézus Máté–Lévi házában leül vele egy asztalhoz, és a farizeusok szemrehányást tesznek neki, hogy bűnösökkel és vámosokkal étkezik, Jézus, fontos kijelentést tesz: „Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek. Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem hogy a bűnösöket.” Az evangélium megfelelő hirdetése éppen ebben áll – hangsúlyozta XVI. Benedek: Isten felkínálja kegyelmét a bűnösnek!
Egy másik evangéliumi szakaszban, amelyben a farizeus és a vámos a jeruzsálemi templomban imádkoznak, Jézus a névtelen vámost állítja példaképül. A vámos ugyanis alázatosan bízik az isteni irgalmasságban, miközben a farizeus dicsekszik saját erkölcsi tökéletességével. „A vámos … szemét sem merte fölemelni az égre, csak mellét verte e szavakkal: Istenem, légy irgalmas hozzám, bűnöshöz”. Jézus pedig így szól példabeszédében: „Mondom nektek: ez megigazulva ment haza, az nem. Mindazt, aki felmagasztalja magát, megalázzák, aki pedig megalázza magát, azt felmagasztalják.”
|
A Szentatya katekézise Szent János apostol jelenéseinek könyvéről |
Magyar Kurír |
2006.09.03. 12:49 |
|
Beszédét azzal a megjegyzéssel kezdte, hogy miközben sem a negyedik evangéliumot, sem az apostolnak tulajdonított leveleket nem fémjelzi János neve, a Jelenések könyve négy alkalommal utal rá. Nyilvánvaló, hogy a szerzőnek, egyrészt nem volt semmi oka arra, hogy elhallgassa nevét, másrészt azt is tudta, hogy első olvasói pontosan tudják majd azonosítani személyét. Azt is tudjuk, hogy már a harmadik századtól kezdve a Szentírás tudósok feltették a kérdést, hogy ki is tulajdonképpen a Jelenések könyvének szerzője. Nevezzük tehát őt „Patmosz látnokának”, mivel alakja szorosan kapcsolódik az Égei-tenger e szigetéhez, ahol önéletrajzi tanúságtétele szerint tartózkodott. „Én, János, testvéreket és társatok Jézus Krisztusban, az üldöztetésben, a királyságban és az állhatatosságban, a Patmosz nevű szigeten voltam Isten igéje és Jézus tanúsága miatt”. János éppen Patmosz szigetén „az Úr napján elragadtatásba” esett, nagyszabású látomásokban volt része, rendkívüli üzeneteket hallott, amelyek jelentős mértékben befolyásolták az egyház történelmét, és az egész nyugati kultúrát. Pontosan az ő könyvéből vettük át az „apokalipszis, apokaliptikus” szavakat, amelyek egy közelgő katasztrófa gondolatát idézik fel.
A Jelenések könyvét a hét ázsiai egyház – Efezus, Szmirne, Pergamo, Tiatíra, Szárdesz, Filadelfia és Laodícea – drámai tapasztalatának tükrében értjük meg, amelyek az első évszázad végén csak nehézségek árán tudtak tanúságot tenni Krisztusról. János eleven lelkipásztori érzékkel fordul az üldözött keresztények felé, és arra buzdítja őket, hogy maradjanak szilárdak a hitben, és ne azonosítsák magukat a világgal. A Jelenések könyvének tárgya lényegében az emberi történelem értelmének felfedése, Krisztus halálából és feltámadásából kiindulva. János első és alapvető látomása a Bárány alakjára vonatkozik: mintegy megölve is ott áll a Bárány annál a trónnál, amelyen maga Isten ül. Ezzel János mindenekelőtt két dologra hívja fel a figyelmünket: először is arra, hogy Jézus, bár erőszakos tettel megölték, ahelyett, hogy földre roskadna, szilárdan áll a lábán, mivel feltámadásával véglegesen legyőzte a halált. Másodszor pedig Jézus éppen mivel meghalt és feltámadt, immár hiánytalanul részese az Atya királyi és üdvözítő hatalmának. A látnok ezzel azt akarja mondani, hogy bízzatok Jézusban és ne féljetek az üldöztetés ellentmondó hatalmától. A megsebzett és meghalt Bárány győzedelmeskedik, kövessétek Jézust, a Bárányt, az ő útján járjatok, akkor is ha most a Bárány gyöngének tűnik. Végül ő lesz a győztes.
|
Benedek pápa katekézise Mária mennybevételéről |
Magyar Kurír |
2006.08.18. 20:41 |
XVI. Benedek pápa szerdán délelőtt a szokástól eltérően nem a római Szent Péter téren, hanem nyári rezidenciáján, Castel Gandolfóban tartotta meg az általános kihallgatást. A Szentatya ugyan ez idő szerint nyári rezidenciáján tartózkodik, de az általános kihallgatásokat általában a Vatikánban tartja meg. Ezúttal azonban a pápa az Albanói tó partján fekvő városkában fogadta a 4000 zarándokot. A hívek különböző európai országokból, köztük Magyarországról, és a tengeren túlról, az Egyesült Államokból, Kanadából és Brazíliából érkeztek. Az általános kihallgatáson jelen voltak még a Szent Család kis nővérei és a Kálvária Missziós Nővérek kongregációjának szerzetesnői, akik ezekben a napokban tartják általános káptalanjukat.
Katekézisét a Szentatya ezúttal Mária Mennybevételének szentelte, hiszen szavai szerint: „erre a szokásos heti találkozásra ennek az ünnepnek a légkörében került sor. Ezért mindenkit arra szeretnék kérni, hogy tekintetét emelje ismét mennyei Édesanyánkra, akit a liturgiában tegnap Krisztussal együtt a mennyei dicsőségben szemléltünk.”
A Szentatya emlékeztetetett rá, hogy a keresztény nép már az első századoktól kezdve mindig nagyon kedvelte ezt az ünnepet, amely – mint ismeretes – annak a teremtménynek a testi megdicsőülését ünnepli, akit Isten Anyjának választott, Jézus pedig a keresztfáról Anyaként adott ajándékba az emberiségnek. A mennybevétel olyan misztériumot jelöl, amely mindannyiunkat érint, mert amint a II. Vatikáni Zsinat Lumen Gentium című dokumentuma írja: Mária a „biztos remény és vigasztalás jeleként ragyog Isten zarándok népe számára.” Ám a mindennapok ezer dolga között olykor elfeledkezünk erről a vigasztaló igazságról, amely pedig fontos igazsága hitünknek.
|
XVI. Benedek katekézise János apostolról |
Magyar Kurír |
2006.07.15. 12:31 |
„Tipikus zsidó nevének jelentése: az Úr megkegyelmezett. A Tiberiás tó partján rendezgette a hálókat, amikor Jézus testvérével együtt magához hívta. János is annak a szűk csoportnak a tagja, amelyet Jézus bizonyos alkalmakkor maga köré gyűjt. Péterrel és Jakabbal együtt jelen van Kafarnaumban, amikor Jézus belép Péter otthonába, hogy meggyógyítsa anyósát (vö. Mk 1,29). A másik kettővel együtt követi a Mestert Jairusnak, a zsinagógai elöljárónak a házába, akinek a lányát Jézus visszahívja az életbe (vö. Mk 5,37). Követi a Mestert színeváltozásakor (vö. Mk 9,2), mellette áll az Olajfák hegyén, amikor a jeruzsálemi templom nagyszerűsége láttán elmondja beszédét a város és a világ végéről (vö. Mk 13,3), és végül akkor is mellette áll, amikor a getszemáni kertben félrevonul, hogy imádkozzék az Atyához, kínszenvedése előestéjén (vö. Mk 14,33). Nem sokkal Húsvét előtt, amikor Jézus két tanítványát kiválasztja, hogy elküldje őket az Utolsó Vacsora termének előkészítésére, Jánosra és Péterre bízza ezt a feladatot (vö. Lk 22,8).
A Tizenkét Apostol között elfoglalt kiemelkedő helye teszi érthetővé János édesanyjának ötletét, aki egy napon azzal a kéréssel lép oda Jézushoz, hogy két fia, János és Jakab, Jézus mellett ülhessen – egyik jobbról, másik balról – az Isten országában (vö. Mt 20,20–21). Mint tudjuk, Jézus kérdéssel válaszolt: ’Készek vagytok arra, hogy igyatok abból a kehelyből, amelyből én iszom?’ (vö. Mt 20,22) Az volt a szándéka ezzel, hogy felnyissa két tanítványa szemét, bevezesse őket személye misztériumába, és jelezze nekik eljövendő hivatásukat, amely arra vonatkozott, hogy egészen a legvégsőkig, a vértanúságig tegyenek majd róla tanúságot. Nem sokkal később ugyanis Jézus közli tanítványaival: az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és váltságul odaadja életét sokakért (vö. Mt 20,28). A Jézus Feltámadását követő napokban ’Zebedeus fiait’ Péterrel és néhány más tanítvánnyal együtt viszontlátjuk egy eredménytelen éjszakai halfogás jelenetében, amelyet a Feltámadt Krisztus csodálatos halfogása követ: a ’szeretett tanítvány’ ismeri fel elsőnek az Urat, és ő hívja fel rá Péter figyelmét (vö. Jn 21,1–13).
A jeruzsálemi egyházban János kiemelkedő helyet foglalt el a keresztények első közösségének vezetésében. … Péterrel együtt azt a küldetést kapják a jeruzsálemi egyháztól részéről, hogy erősítsék meg azokat, akik Szamariában befogadták Isten igéjét és imádkozzanak értük, hogy leszálljon rájuk a Szentlélek (ApCsel 8,14–15). Különösen is arról emlékezzünk meg, amit Péterrel együtt mondott a főtanács előtt, amely ítélkezett felettük: ’Mi nem hallgathatunk arról, amit láttunk és hallottunk.’ (ApCsel 4,20). Ez az őszinteség, ahogyan megvallotta hitét, legyen példa és figyelmeztetés mindannyiunk számára, hogy mindig álljunk készen arra, hogy megvalljuk töretlen hitünket Krisztusban, és adjunk elsőbbséget a hitnek minden emberi számítással és érdekkel szemben.
A hagyomány szerint János a szeretett tanítvány, aki a negyedik evangéliumban az utolsó vacsorán fejét Jézus keblére hajtja. Ő van jelen a kereszt tövében, és ő a tanúja nemcsak az üres sírnak, hanem a Feltámadt jelenlétének is. Tudjuk, hogy ezt az azonosítást a tudósok vitatják, és egyesek Jánosban inkább Jézus tanítványainak prototípusát látják. Ez a kérdés a szentírás-magyarázókra tartozik, mi azonban fontos tanítást kapunk életünk számára: az Úr Jézus azt szeretné, ha mindannyian tanítványai lennénk, akik baráti kapcsolatban állnak vele. Ha azt akarjuk, hogy ez megvalósuljon, akkor nem csak követnünk és hallgatnunk kell szavát, hanem Vele is kell élnünk, úgy, ahogyan ő élt. Ez csak akkor lehetséges, ha a legnagyobb bizalom kapcsolatát építjük ki Jézussal, úgy, amint az barátok között történik. Ezért mondta azt egy alkalommal Jézus: ’Nagyobb szeretete senkinek nincs annál, mint aki életét adja barátaiért… Már nem mondalak titeket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz ura. Barátaimnak mondalak titeket, mert mindent tudtul adtam nektek, amit Atyámtól hallottam.’
János apostol az apokrif iratokban nem egyházak alapítójaként vagy már meglevő közösségek vezetőjeként jelenik meg, hanem olyasvalakiként, aki folyamatosan úton van, hogy a hitet továbbadja azoknak a ’lelkeknek, akik képesek remélni és arra, hogy megváltassanak’. Mindent az a paradox szándéka vezet, hogy láttassa a láthatatlant. Éppen ezért nevezi őt a keleti egyház egyszerűen ’a Teológusnak’, vagyis annak, aki képes hozzáférhető módon beszélni az isteni dolgokról, feltárva egy titkos utat Istenhez, amely a Jézushoz való ragaszkodáson keresztül visz.
János apostol kultusza Efezusból indult ki, abból városból, ahol ősi hagyomány szerint János hosszú ideig működött és ahol Traianus császár idején, nagyon idős korban meghalt. Justinianus császár a VI. században Efezusban nagy bazilikát emeltetett tiszteletére, melynek impozáns romjai még ma is léteznek. Keleten rendkívül nagy tisztelet övezi alakját, a bizánci ikonográfia legtöbbször úgy ábrázolja őt, mint idős, elmélkedő embert, aki mintha a belső elcsendesülésre hívna bennünket.
Valóban: összeszedettség nélkül nem tudnák megközelíteni Isten magasztos misztériumát és kinyilatkoztatását. … Segítsen bennünket is az Úr, hogy János apostoltól tanuljuk meg a szeretet nagy leckéjét, hogy mi is érezzük: hogy Krisztus ’mindvégig szeretett bennünket’ (Jn 13,1), és életünket Krisztusnak szenteljük.”
|
XVI. Benedek pápa katekézise 2006.június 28-án |
Magyar Kurír |
2006.07.15. 12:22 |
Zebedeus fián, az idősebb Jakab apostolon kívül, az Evangéliumokban megjelenik egy másik Jakab, akit „fiatalabbnak” neveznek. Ő is jelen van a Jézus által személyesen kiválasztott tizenkét apostol sorában és mindig „Alfeus fia”-ként említi őt a Szentírás. Gyakran azonosították őt egy másik Jakabbal, akinek anyja Mária, valószínűleg Kleofás felesége, az a Mária, aki, a negyedik evangélium szerint a kereszt tövében állt Jézus Anyjával együtt. Ő is názáreti származású volt, valószínűleg Jézus rokona, és semita szokás szerint Jézus testvérének nevezték. Az apostolok cselekedetei erről a Jakabról szólva hangsúlyozzák, hogy elsődleges szerepet töltött be a jeruzsálemi egyházban.
Az apostoli zsinaton, amelyet abban a városban tartottak az idősebb Jakab halála után, a többiekkel együtt megállapította, hogy a pogányokat is be lehet fogadni az egyházba, anélkül, hogy alávetnék őket a körülmetélés szertartásának. Szent Pál a Korinthusiakhoz írt első levelében azt állítja, hogy Jézus megjelent Jakabnak, majd a Galatákhoz írt levelében, jeruzsálemi útja alkalmából Péter előtt nevezi meg, mint az egyház vele egyenrangú „oszlopát”. Ezt követően a zsidó-keresztények legfontosabb vonatkozási pontjuknak tekintik Jakabot. Neki tulajdonítjuk azt a levelet, amely nevét viseli, és benne foglaltatik az újszövetségi kánonba. Jakab ebben nem, mint az „Úr testvére”, hanem „Istennek és az Úr Jézus Krisztusnak szolgája” mutatkozik be.
A szentírás szakértők vitatkoznak azon a kérdésen, hogy kivel azonosítsák a két azonos nevű személyt, Jakabot, Alfeus fiát, és Jakabot, az „Úr testvérét”. Az evangéliumi hagyomány nem őrzött meg semmiféle elbeszélést sem egyikről, sem másikról, Jézus földi életének időszakára vonatkozóan. Az Apostolok cselekedetei azonban azt bizonyítják, hogy az egyik Jakab rendkívül fontos szerepet töltött be Jézus feltámadása után, az ősegyházon belül. A legfontosabb tett, amit végrehajtott, az az volt, hogy állást foglalt a zsidó illetve a pogány származású keresztények közötti kapcsolat kérdésében. Péterrel együtt hozzájárult ahhoz, hogy túljussanak a kereszténység kezdeti zsidó dimenzióján, ami azt jelentette, hogy a megtért pogányokat nem kötelezték arra, hogy elfogadják Mózes minden törvényét. Az Apostolok cselekedetei megőrizte számunkra a kompromisszumos megoldást, amelyet éppen Jakab javasolt és amelyet minden jelenlévő apostol elfogadott. Eszerint azoktól a pogányoktól, akik hittek Jézus Krisztusban, csak azt kérték, hogy tartózkodjanak a bálványimádó szokástól, vagyis attól, hogy egyenek az isteneknek áldozatul felajánlott állatok húsából, továbbá a „szemérmetlenségtől”, ami valószínűleg a nem megengedett házasságokra utalt. A gyakorlatban csak néhány tiltást kellett elfogadniuk, amelyeket fontosnak tartottak a mózesi törvényhozásban. Ezáltal jelentős, és egymást kiegészítő eredményeket értek el: egyrészt elismerték azt az elválaszthatatlan kapcsolatot, amely a kereszténységet a zsidó valláshoz fűzi, és amely örökre érvényes, másrészt megengedték a pogány származású keresztényeknek, hogy megőrizzék saját szociológiai önazonosságukat, amelyet elveszítettek volna, ha arra lettek volna kényszerítve, hogy megtartsák az ún. mózesi szertartási előírásokat. Lényegében tehát kezdetét vette a kölcsönös megbecsülés és tisztelet gyakorlata, amely számos sajnálatra méltó későbbi értetlenség ellenére, természeténél fogva arra törekedett, hogy mindkét fél jellegzetességét megőrizze.
Jakab nevéhez fűződik egy apokrif evangélium is, amely magasztalja Jézus Anyjának életszentségét és szüzességét, valamint az az apostoli levél, amely a keresztény szentírási kánonban az első az ún. „katolikus levelek” között. Rendkívül fontos levélről van szó, amely hangsúlyozza, hogy nem fokozhatjuk le hitünket puszta szóbeli, elvont nyilatkozatokra, hanem jótettekkel kell tanúskodnunk róla. Arra szólít fel bennünket, hogy legyünk kitartóak az örömmel elfogadott megpróbáltatásokban, a bizalommal teli imában, amellyel kérjük Istentől a bölcsesség ajándékát. Ennek révén megértjük, hogy az élet valódi értékei nem a mulandó gazdagságban vannak, hanem inkább abban, hogy megosztjuk anyagi javainkat a szegényekkel és a rászorulókkal.
A levél fontos mondata szerint „a hit holt tettek nélkül”. Jakab levele továbbá arra buzdít bennünket, hogy hagyatkozzunk rá Istenre mindenben, amit cselekszünk, ezeket a szavakat ejtsük ki szánkon:„ha az Úr akarja”. Azt tanítja, hogy ne tervezzük meg életünket Istentől függetlenül, hanem hagyjunk helyet kifürkészhetetlen akaratának. Ezáltal Szent Jakab mindannyiunk számára az élet ma is időszerű mestere – zárta katekézisét XVI. Benedek pápa.
|
XVI. Benedek pápa katekézise Jakab apostolról |
Magyar Kurír |
2006.06.22. 13:08 |
Június 21-én, a szerdai általános kihallgatás során XVI. Benedek pápa folytatta azokról az apostolokról szóló katekézisét, akiket Jézus közvetlenül választott ki földi élete során.
Ez alkalommal az idősebb Szent Jakab apostol életéhez fűzte elmélkedését. A tizenkét apostolról szóló bibliai vonatkozások két személyt említenek meg ezzel a névvel: Zebedeus, illetve Alfeus fiát, akiket idősebb illetve fiatalabb névvel különböztetnek meg. Ez a megjelölés nem életszentségükre vonatkozik, hanem arra, hogy az Újszövetségben, különösen Jézus földi életében eltérő szerep jutott számukra.
A Jakab név a Iákobos fordítása, amely a híres Jákob pátriárka nevének görögös változata. Jakab apostol János testvére, aki a fent említett névlistán Péter mellett közvetlenül a második helyet foglalja el, mint Márk evangéliumában, vagy a harmadik helyet Péter és András apostolok után Máté és Lukács evangéliuma szerint. Az Apostolok cselekedeteiben pedig Péter és János után következik. Ezek az eltérések az élő egyházi hagyományt jelzik, amely különféle módon hangsúlyozza Jakab jelentőségét. Az evangéliumi szakaszokból az derül ki, hogy Szent Jakab apostol, az „idősebb”, nagy tekintélynek örvendett a jeruzsálemi ősegyházban, amelynek Péterrel együtt vállalta lelkipásztori gondozását.
Jakab apostol is halász volt, aki Jézus meghívására azonnal készségesen válaszolt, testvérével együtt: „Ott hagyták a bárkában atyjukat, Zebedeust a halászlegényekkel együtt és nyomába szegődtek”. Zebedeus két fiát Jézus később a „Boanerghés”, vagyis a „mennydörgés fiai” névvel illette, valószínűleg heves buzgóságukra utalva. Lukács evangelista elbeszélése szerint, amikor Jézus Jeruzsálem felé tartott tanítványaival, követeket küldött maga előtt. „Azok útközben betértek a szamaritánusok egyik falujába, hogy szállást készítsenek neki. De nem fogadták be, mert zarándokúton volt Jeruzsálem felé. Ennek láttára tanítványai, Jakab és János fölháborodtak: Uram, hívjuk le rájuk az istennyilát, hogy föleméssze őket? De ő hozzájuk fordult és megfeddte őket.” A két tanítvány hirtelen támadt haragját minden bizonnyal a Jézus iránti szeretet keltette fel, de nyilvánvalóan volt köze hozzá a júdeaiak és szamaritánusok közötti hagyományos ellenségeskedésnek is. Jézus azonban nem szereti az erőszakot és feddő szavai megleckéztették Jakabot, aki ezt követően lázadás nélkül beletörődik Heródes igazságtalan erőszakos tettébe, elfogadja a vértanúságot és életét adja Mestere iránti szeretetből.
|
XVI. Benedek pápa katekézise András apostolról |
Magyar Kurír |
2006.06.21. 09:10 |
Az első, ami Andrással kapcsolatban feltűnő, az az hogy neve nem zsidó, hanem görög eredetű. Ez a család nem elhanyagolható méretű kulturális nyitottságának jele. Galileában vagyunk – folytatta beszédét a Szentatya – ahol a görög nyelv és kultúra eléggé jelen volt. A tizenkét apostol sorában András a második helyet foglalja el Máté és Lukács evangéliumában, illetve a negyedik helyen szerepel Márk evangéliumában és az Apostolok cselekedeteiben. Az azonban minden esetben biztos, hogy nagy tiszteletnek örvendett az első keresztény közösségeken belül.
Az evangéliumokból egyértelműen kitűnik a Péter és András közötti testvéri kapcsolat, mint ahogy Jézus hozzájuk intézett közös meghívása is. Máté evangéliumában olvashatjuk: „Mikor Jézus a galielai tenger mellett járt, látott két testvért, Simont, aki másik nevén Péter, és testvérét, Andrást. Halászok voltak és hálót vetettek a vízbe. Így szólt hozzájuk: „Jöjjetek utánam! Én emberhalászokká teszlek titeket.” A negyedik evangéliumból másik fontos részletet tudunk meg. Kezdetben András Keresztelő Szent János tanítványa volt. Ez is azt mutatja, hogy kereső ember volt, aki osztozott Izrael reményében, aki közelebbről meg akarta ismerni az Úr szavát, valóságát. Valóban a hit és a remény embere volt. Keresztelő Szent Jánostól hallotta egy napon, hogy Jézus az „Isteni Bárány”. Ennek hatására egy meg nem nevezett, másik tanítvánnyal együtt felkerekedik, hogy kövesse Jézust. János evangelista így ír: „elmentek és megnézték, hol lakik. Aznap nála maradtak”. András tehát értékes pillanatokat élt meg bensőségben Jézussal. Az evangéliumi szakasz jelentős megjegyzéssel folytatódik: „A kettő közül egyik, aki János szavára követte őt, András volt, Simon Péter testvére. Mihelyt találkozott testvérével, Simonnal, elmondta neki: „Megtaláltuk a Messiást”, vagyis a Fölkentet, és elvitte Jézushoz.” Ezzel nem mindennapi apostoli lelkületről tett tanúságot – állapította meg a Szentatya. András tehát az első volt az Apostolok közül, akit Jézus meghívott követésére. A Bizánci Egyház liturgiája pontosan ezért tiszteli őt a Protóklitos névvel, ami annyit jelent, hogy az „első meghívott”. Bizonyos, hogy a Péter és András közötti testvéri kapcsolat miatt különösen erős a testvéregyházi érzés a római és a konstantinápolyi egyház között. Ennek a kapcsolatnak a hangsúlyozására, elődöm, VI. Pál visszaadta a görögországi Patrasz város ortodox metropolita püspökének azt a jelentős Szent András ereklyét, amelyet 1964-ig a Vatikáni Bazilikában őriztek – folytatta katekézisét XVI. Benedek pápa. A hagyomány szerint ugyanis Patrasz volt az a görög város, ahol András apostolt keresztre feszítették.
Az evangéliumi hagyományok másik három alkalommal tesznek még említést András apostolról, aki ezáltal közelebb kerül hozzánk. Az első a galileai kenyérszaporítás. Ebben az evangéliumi szakaszban András apostol jelzi Jézusnak: „van itt egy fiú öt árpakenyérrel és két hallal. De mi ez ennyinek?” – teszi fel a kérdést, jelezve az összegyűltek nagy számát. A jelenet András realizmusára vall, aki felméri a rendelkezésre álló élelmiszer elégtelenségét. Jézus azonban bőségesen ellátta táplálékkal azokat, akik eljöttek, hogy meghallgassák
|
XVI. Benedek pápa katekézise Péter apostolról |
Magyar Kurír |
2006.06.08. 17:23 |
Amikor János evangelista elbeszéli Jézus első találkozását Simonnal, András testvérével, a következő egyedülálló tényt jegyzi fel: „Jézus rátekintett és így szólt hozzá: „Te Simon vagy, János fia, Kéfás lesz a neved, ami Pétert (vagyis Sziklát) jelent.
Jézusnak nem volt szokása, hogy megváltoztassa tanítványai nevét. Simonnal azonban ezt tette, és ez az új név, amely görögre fordítva „Petros”, többször visszatér az evangéliumban, és végül teljesen az eredeti név helyébe lép.
Ez a tény sajátos jelentőségű lesz, ha figyelembe vesszük, hogy az Ószövetségben a név megváltoztatása általában a küldetés előjele. Valóban, Krisztusnak azt a szándékát, hogy Péternek különleges helyet adjon az apostolok között, több jelzés is megerősíti: Kafarnaumban a Mester Péter otthonában száll meg, amikor a tömeg a Genezáreti tó partján összegyűlt, hogy láthassa őt, Jézus a tóban horgonyzó csónakok közül Simonét választotta. Bizonyos esetekben Jézust csak három tanítvány kíséri el, s Péter mindig az első a csoportban, mint például Jairus lányának feltámasztásakor, a Tábor hegyen, vagy a Getszemáni kertben. Jézus Péter lábát mossa meg elsőként az Utolsó Vacsorán, és csak őérte imádkozik, hogy ne fogyatkozzék meg hitében, hogy megerősíthesse hitében a többi tanítványt.
Péter maga is tudatában van sajátos helyzetének: gyakran mások nevében is szól, kérve a nehezen érthető példabeszédek elmagyarázását, vagy egy-egy parancs pontos értelmét. Bizonyos kényes helyzeteket megold, mindenki nevében válaszolva. Amikor Jézus, látva az „élet kenyeréről” tartott beszédét követően a tömeg értetlenségét, fájdalommal megkérdezi, hogy tanítványai is el akarják-e őt hagyni, Péter így válaszol: „Uram, kihez menjünk? Neked örök életet adó igéid vannak.” Amikor Jézus megkérdezi: „Hát ti kinek tartotok engem?” – Simon Péter ezt feleli: „Te vagy a Messiás, az élő Isten fia.” Jézus ekkor válaszként ünnepélyesen egyszer és mindenkorra kinyilatkoztatja Péter szerepét az Egyházban: „Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt. Neked adom a mennyek országa kulcsait. Amit megkötsz a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldasz a földön, a mennyben is fel lesz oldva.”
|
XVI. Benedek pápa katekézise május 24-én |
Magyar Kurír |
2006.05.25. 13:33 |
Péter és a többi tizenegy apostol már egy ideje követte Jézust és osztozott életében. Péter lassan és nem minden nehézség nélkül, behatolt a Mester gondolatvilágába: hallgatta szavát, figyelte magatartását, elámult csodái láttán. Különösen nagy hatást tett rá a kenyérszaporítás.
András felhívja Jézus figyelmét egy ifjúra, aki öt kenyeret és két halat hozott magával. Ez az öt kenyér csodálatos módon jóllakatta a tömeget. Az apostolok – és közöttük Péter – azt a megbízást kapták a csodálatos kenyér- és halszaporítás után, hogy gyűjtsék össze a maradékot, amellyel 12 kosarat töltöttek meg. Ezt követően az emberek Jézust királlyá akarták tenni, de a Mester „visszavonult a hegyre, egészen egyedül”.
Másnap Jézus a tó másik partján, a kafarnaumi zsinagógában megmagyarázta a csoda értelmét. Nem egy világi királyságról van szó, ahogy azt a tömeg remélte, hanem saját maga önátadásáról: „A kenyér, amelyet adni fogok, az én testem a világ életéért.” Jézus előre megjövendöli a keresztet, a kereszttel az eucharisztikus kenyeret, azt a teljesen újfajta módot, amely királyságát jellemzi.
Megértjük, hogy a Mesternek ezeket a szavait, és magatartását, valóban nehéz felfogni, még a tanítványok számára is. „Kemény” beszéd volt, amely próbára tette hitüket. A tanítványok közül sokan visszaléptek. El tudjuk képzelni, hogy Jézus szavait még Péter is nehezen értette meg, hiszen Fülöp Cezareájában szembeszállt a kereszt megjövendölésével. Amikor azonban Jézus megkérdezi: „Csak nem akartok ti is elmenni?” – Péter a Szentlélek vezetésével, nagylelkűen válaszol mindnyájuk nevében: „Uram, kihez menjünk? Neked örök életet adó igéid vannak. Mi hisszük és tudjuk, hogy te vagy Isten Szentje”.
Itt, csakúgy, mint Cezareában, Péter szavaival kezdetét veszi az egyház krisztológiai hitvallása, Péter a többi apostol szószólójává is válik. Ez nem azt jelenti, hogy már a maga teljes mélységében megértette Krisztus misztériumát. Hite még csak a kezdeteknél tart, az igazi teljességre csak a húsvéti események tapasztalata révén jut el. De már hit volt, amely megnyílt a legnagyobb valóság felé. Nyitott volt, főleg azért, mert nem valamibe, hanem Valakibe, Krisztusba vetett hit volt. Péter kiáradó nagylelkűsége azonban nem óvja meg az emberi gyengeséggel összefüggő veszélyektől. Lendülettel szegődött Jézus nyomába, kiállta a hit próbáját, teljesen Krisztusra hagyatkozva. Ennek ellenére elérkezik a pillanat, amelyben ő is enged a félelemnek és elbukik: elárulja a Mestert.
|
XVI. Benedek pápa katekézise 2006. május 17-én |
Magyar Kurír |
2006.05.18. 21:34 |
„Péterhez hasonlóan mindig újra meg kell térnünk. Követnünk kell Jézust, nem pedig előtte járnunk: Ő az, aki utat mutat.”
Szerdán délelőtt az általános kihallgatás során XVI. Benedek pápa folytatta katekézisét az apostoli szolgálatról. Elmélkedésében felidézte, hogy előzőleg az apostoli szolgálat teológiai keretét vázolta fel, az egyházi közösség szolgálatának jelentésére összpontosítva. „Most vegyük sorra az egyes apostolokat, hogy megértsük, mit jelent az Egyházat megélni, mit jelent Jézust követni.”
„Jézus után Péter az a személy, akit az újszövetségi szövegek a legtöbbször idéznek. 154-szer nevezik Pétros, vagyis 'kő', 'szikla' néven, amely a Jézustól kapott arám Kéfás név görög fordítása. Ez 9-szer fordul elő, főleg Pál leveleiben. 75 alkalommal utalnak az írások Simon névvel Péterre, amely a (kétszer előforduló: ApCsel 15,14; 2Pt 1,1) eredeti héber Simeon név görögös változata.”
„Simon Betszaidából származott, János fia, vagy az arám forma szerint bar-Jona, Jónás fia volt. Betszaida Galilea keleti részén fekvő kis város, ahonnan Fülöp és természetesen András, Simon testvére származott. Akcentusa elárulta galileai származását. Testvéréhez hasonlóan Péter is halász volt: Zebedeus, Jakab és János apjának családjával együtt kis halászvállalkozást vezetett a Genezáreti tónál (Lk 5,10). Valószínűleg bizonyos szintű gazdasági jólétben élt, és őszintén érdeklődött a vallás iránt, vágyott arra, hogy Isten beavatkozzék a világba. Ez késztette arra, hogy testvérével együtt Júdeába menjen, hogy meghallgassa Keresztelő Szent János hithirdetését (Jn 1,35–42).”
„Hívő zsidó volt, aki bízott abban, hogy Isten tevékenyen jelen van népe történelmében, és fájdalommal töltötte el, hogy nem láthatja Isten hatásos működését azokban az eseményekben, amelyeknek tanúja volt. Péter nős volt, és anyósa, akit egy napon Jézus meggyógyított, Kafarnaum városában élt, abban a házban, amelyben Simon Péter is megszállt, amikor abban a városban járt (vö. Mt 8,14sk.; Mk 1,29skk.; Lk 4,38sk.). A közelmúltban végzett régészeti kutatások nyomán napvilágra kerültek egy kis bizánci templom nyolcszögű mozaik padlója alatt egy még ősibb templom maradványai, amelynek falain Péterhez szóló fohászok feliratait fedezték fel. Az evangéliumok arról számolnak be, hogy Péter a názáreti Jézus első négy tanítványa között volt (vö. Lk 5,1–11), akikhez egy ötödik társult. A szokás szerint ugyanis minden rabbinak 5 tanítvánnyal kellett rendelkeznie (vö. Lk 5,27: Máté elhívása). Amikor Jézus ötről 12-re emelte (vö. Lk 9,1–6), világossá tette küldetése újdonságát: azért jött, hogy összegyűjtse az eszkatológikus Izraelt, amelyet a törzsek nyomán a 12-es szám jelképezett.”
|
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Tovább…
